Utcanévnapok II Táncsics Mihály utca
Utcanévnap sorozatunk folytatásában szeptember 29-én a Mihályokat ünnepeljük: Isten éltesse Őket sokáig! Dunaújvárosban a Táncsics Mihály utca is ezt a nevet viseli. A Az 1848-as forradalom ikonikus alakjának részletes életrajzát alább olvashatják. Utcanévnapok-sorozatunk célja, hogy minél több dunaújvárosi utca névadójának történetét bemutassuk.
Táncsics Mihály, születési nevén Stancsics, Ácsteszéren született 1799. április 21-én. Apja horvát, anyja szlovák származású volt. Inasévei után, 20 éves korában takácsként szabadult, Bakonyszombathelyen. Ezt követően Budán végzett tanítóképzőt (ehhez akkoriban nem kellet érettségi). Csak ez után kezdte meg a nyolc osztályos gimnáziumot, melyet szakaszosan, több iskolában végzett el. Tanulmányai mellett házitanítóként dolgozott. Bár elkezdett jogot tanulni, azt nem fejezte be, Horvát István nyelvészprofesszor hatására érdeklődése inkább a nyelvészet felé fordult. Nyelvészeti munkáit erős kritika fogadta.
1836-ban Pesten, a Józsefvárosban telepedett le. 1838-ban nősült meg, felesége egy józsefvárosi csizmadia lánya, Seidel Teréz lett.
1836-tól megjelenő irányregényeiben illetve cikkeiben a polgári átalakulás programját népszerűsítette. Az 1840-es évek első felében írt műveiben a társadalmi változások letéteményesének a polgárságot tartotta, nézetei azonban kommunisztikusak voltak. Felvetette a jobbágyság minden váltság nélküli megváltását illetve a feudalizmus forradalom útján történő megszüntetését.
1846-ban bejárt több európai nagyvárost, egyrészt tapasztalatokat szerzett, másrészt műveinek keresett kiadót. Lipcsében megjelent művei miatt üldözték. Hazatérte után bujkált, azonban 1847 márciusában mégis elfogták és börtönbüntetésre ítélték. Innen 1848. március 15-én szabadította ki a forradalmi ifjúság illetve a pesti nép.
Az 1848-as választásokon a siklósi kerületben nyert mandátumot. Ebben az évben elindította a Munkások Újsága című hetilapot, az ebben felvázolt utópista szocialista fejlődési irány azonban nemtetszést váltott ki, a lapot Kossuth betiltotta és Táncsicsot is megpróbálták politikailag elszigetelni. A szabadságharc bukása után az 1857-ben kihirdetett amnesztiáig a házuk alatt kialakított rejtekhelyen bujkált. Eközben röpiratokban ellenállásra buzdított, mely miatt a Bach-rendszer jelképesen kivégezte.
1860-ban egy március 15-i tüntetés szervezése miatt tizenöt év börtönbüntetésre ítélték, innen 1867-ben, a kiegyezés alkalmával meghirdetett amnesztia során szabadult, szinte teljesen megvakulva. 1869-1872 között az orosházi választókerület országgyűlési képviselője volt, felszólalt a virilizmus ellen, az állam és egyház szétválasztása mellett, a választójog bővítése valamint a zsellérek földhöz juttatása ügyében.
1869-ben belépett az Általános Munkásegyletbe, mely elnökéül választotta. Nézeteltérések miatt erről 1870-ben lemondott, azonban a szocialista mozgalommal haláláig fenntartotta a kapcsolatot. Képviselői mandátuma lejárta után visszavonult a közélettől – az aktív politizálással is felhagyott, a dualizmust azonban haláláig ellenezte –, nyelvészeti kérdésekkel valamint a magyarországi nemzetiségek magyarosítási terveivel foglalkozott. Önéletrajzi írása illetve műveinek kiadása minden pénzét felemésztette, eladósodott, házát is elárverezték. Budapesten hunyt el, 1884. június 28-án, a Kerepesi temetőben helyezték örök nyugalomra.