Utcanévnapok II Tamási Áron utca
Utcanévnapok sorozatunkban április 2-án az Áronokat ünnepeljük, Isten éltesse Őket sokáig! Dunaújvárosban a Tamási Áron utca is ezt a nevet viseli. Az író élettörténetét az alábbi összeállításban olvashatják. Utcanévnapok sorozatunk célja, hogy minél több dunaújvárosi utca névadójának történetét bemutassuk.
Tamási Áron 1897. szeptember 19-én vagy 20-án született Erdélyben, Farkaslakán székely földműves családban, Tamás János néven. Apja Tamás Dénes, anyja Fancsali Márta volt. Kilencéves korában egy pisztollyal ellőtte bal hüvelykujját. Szülei úgy vélték, hogy ez után alkalmatlan lesz arra, hogy gazdasági munkát végezzen, ezért taníttatni kezdték. 1904-ben szülőhelyén kezdte az elemi iskolát, 1910-től Székelyudvarhelyen a római katolikus főgimnáziumban folytatta tanulmányait. 1916-ban behívták katonának, 1917-ben Gyulafehérváron tett hadi érettségit, 1918-ban az olasz frontra vitték.
1918 novemberében Kolozsvárott megkezdte a jogi egyetemet, itt 1921-ben szerzett diplomát. Ez után tovább tanult a Kereskedelmi Akadémián, ahol 1922-ben diplomázott. Ebben az időszakban változtatta meg születési nevét Tamási Áronra. Tanulmányai befejeztével banktisztviselőként dolgozott, először Kolozsváron, később Brassóban. 1923-ban kivándorolt az Amerikai Egyesült Államokba. Közben Erdélyben elindult irodalmi karrierje, 1925-ben megjelent hazaküldött novelláiból első kötete, a Lélekindulás. 1926 májusában hazatért, Kolozsvárott telepedett le, ahol az Újság majd az Ellenzék című lapok munkatársa lett. 1926-ban az Erdélyi Helikon alapítótagja volt. Sorban jelentek meg novelláskötetei, regényei, ez utóbbiak közül az első a Szűzmáriás királyfi 1928-ban, melyet nagyrészt még Amerikában írt. 1931-ben jelent meg Czímeresek című műve, majd 1933-1934-ben az Ábel-trilógia, melyek történetét elsősorban saját életéből merítette.
1933-tól Tiszta beszéd címmel külön rovata volt a Brassói Lapokban. 1937-ben részt vett a romániai magyar ifjúság számára a nemzeti erők összefogása érdekében rendezett Vásárhelyi Találkozó megszervezésében. Többször kitüntették – 1929-ben, 1930-ban, 1933-ban, 1943-ban – Baumgarten-díjjal, 1940-ben megkapta a Corvin-koszorút. 1943-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választották.
1944-ben feleségével Budapestre költöztek, a II. világháború vége után is Magyarországon maradt. 1945-ben kilenc másik neves közéleti személyiséggel együtt meghívottként a Nemzetgyűlés képviselője lett. Képviselősége alatt kétszer is felajánlották számára a vallás- és közoktatásügyi tárcát, azonban ő ezt visszautasította. 1948-tól háttérbe állították, kiszorult az irodalmi életből, és akadémiai levelező tagságától is megfosztották. Ebben az időszakban jeleneteket, bábjátékokat és verses önéletrajzot írt. 1954-től enyhülés kezdődött irányában, Kossuth-díjat kapott a Nagy Imre kormánytól. 1956 szeptemberétől 1957 áprilisáig a Magyar Írók Szövetségének társelnöki posztját töltötte be. 1956. október 31-én a Petőfi Párt Irányító Testületének tagja lett. 1956. december 28-án az Írószövetség taggyűlésén felolvasta a magyar írók elvi nyilatkozataként nagy többséggel elfogadott Gond és hitvallás című írását. 1957-1958-ban 1956-os szereplésével kapcsolatban többször beidézték és vallatták. 1963-tól az Országos Béketanács elnökségi tagja volt.
1966. május 26-án hunyt el Budapesten. Kívánsága szerint szülőfalujában, Farkaslakán helyezték örök nyugalomra.
Az életrajzot összeállította Buza Andrea, az Intercisa Múzeum muzeológusa. Köszönjük munkáját.