Utcanévnapok II Móra Ferenc utca

Móra Ferenc 1879. július 19-én született Kiskunfélegyházán, szegényparaszti családban. Apja Móra Márton foltozó szűcslegény, később szűcsmester, anyja, Juhász Anna kenyérsütő asszony volt. Szülei, szegénységük ellenére nagy gondot fordítottak a taníttatására. Példaképe tizenötévvel idősebb bátyja, István volt, az ő hatására választotta a tanári hivatást. A budapesti egyetemen szerzett földrajz-természetrajz szakos diplomát, mely után Vas megyében, Felsőlövőn kapott segédtanári állást. Egy év tanítás után Szegedre költözött, ahol a Szegedi Napló munkatársa lett.

1904-től Tömörkény István igazgató ajánlására a Somogyi Könyvtár és a Közművelődési Palota tisztviselője, könyvtárosa volt valamint ásatásokat végzett. Hogy utóbbihoz jobban értsen 1908-ban Kolozsvárott egy, a Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelősége által szervezett régészeti tanfolyamot is elvégezett. Múzeumban töltött időszaka alatt 104 lelőhelyen ásott, tizenkét tudományos cikke jelent meg. Sok régészeti megfigyelését novellákban adta közre, így számolt le például azzal a legendával is, hogy Attilát hármas koporsóban a Tisza medrébe temették. Az is előfordult, hogy ha nem volt elegendő pénz egy-egy feltárásra, akkor azokat saját forrásból finanszírozta.

Irodalmi pályájának kezdetén verseket írt, 1905-ben azonban találkozott Pósa Lajossal, aki akkoriban az ifjúsági irodalom legjelentősebb képviselője volt. Pósa hívására Az Én Ujságom képes gyermeklap munkatársa lett. Itt, mintegy tizenöt év alatt ezer írása jelent meg, kialakult egyedi stílusa, történetei sokszor személyes élményein alapulnak. 1909-ben jelent meg A rab ember fiai, 1912-ben a Csilicsali Csalavári Csalavér, 1918-ban a Kincskereső kisködmön, 1922-ben a Dióbél királyfi.

1913-ban a Szegedi Napló főszerkesztője, 1917-ben, Tömörkény István halála után a Kultúrpalota igazgatója lett. Polgári radikális nézetei miatt a dualizmus alatt és a Horthy-korszak alatt is ellenzéki volt. Azt is visszautasította, hogy a Szegedi Naplóban háborús propaganda jelenjen meg. 1922-ben a Világ című lapban, majd annak betiltása után a Magyar Hírlapban is publikált. Pályafutása második szakaszának kiemelkedő művei A festő halála (1921), az Ének a búzamezőkről (1927) illetve Az aranykoporsó (1932). A Hannibál feltámasztása című regénye kritikus hangvétele miatt Móra életében nem jelenhetett meg, csak 1955-ben, de akkor is erősen cenzúrázott, átírt változatban.

Móra hosszú ideig fáradhatatlanul dolgozott, de egészsége megsínylette azt a munkatempót, amit diktált magának. Régóta lappangó tüdőbaja előtört, egyre gyakrabban járt gyógyhelyekre. 1933-ban sárgaságot kapott, amit először epekővel magyaráztak. A műtét során kiderült, hogy sokkal nagyobb a baj, mert hasnyálmirigyrákot állapítottak meg az írónál. Mórának ezt az orvosok nem mondták el, megtévesztésként még egy másik emberből kioperált epekövet is adtak neki. 1934. február 8-án Szegeden hunyt el, a Szeged Belvárosi Temetőben helyezték örök nyugalomra.