Utcanévnap II Kölcsey Ferenc utca

Kölcsey Ferenc 1790. augusztus 8-án született Sződemeteren. Apja Kölcsey Péter földbirtokos, anyja Bölöni Ágnes volt. Hat éves volt, mikor apja meghalt, a félárva fiút anyja még abban az évben a Debreceni Református Kollégiumba küldte tanulni. Öt évvel később anyját is elvesztette, taníttatásáról a törvény által kirendelt gyám, Gulácsy Antal földbirtokos, illetve a kollégium főgondnoka, Péchy Imre gondoskodott. Kölcsey sokszor betegeskedett, fél szeme világát is ebben az időszakban, feketehimlőben vesztette el. Valószínűleg ezeknek köszönhető az is, hogy magának való, visszahúzódó gyermek volt, aki leginkább olvasással, a görög-római történelem illetve a magyar irodalom megismerésével töltötte szívesen idejét.

1805-ben, Csokonai Vitéz Mihály temetésén ismerkedett meg Kazinczy Ferenccel, akivel 1808-ban kezdett levelezni, az évek során barátokká váltak, Kazinczy Kölcsey mentora volt. 1809-ben jogi tanulmányait befejezve Pestre költözött törvénygyakorlatra, de ügyvédi vizsgát nem tett, inkább irodalommal kezdett foglalkozni. Ekkor ismerkedett meg Szemere Pállal, Horvát Istvánnal és Vitkovics Mihállyal. Nem sokkal később a Bihar megyei Álmosdra, innen Szatmárcsekére költözött, ahol a gazdálkodás mellett irodalomtudománnyal foglalkozott és verseket írt. A tudományos életben 1815-ben ismerték meg nevét, amikor Szemere Pállal közösen a nyelvújítást kigúnyoló Mondolatra megírták a Feleletet, mellyel a nyelvújításban Kazinczy pártjára álltak. Az ezt követő években komolyan kritizálta Csokonai és Berzsenyi költészetét, közben az Aurora-kör tagjaival, köztük Vörösmarty Mihállyal és Bajza Józseffel kötött barátságot.

1823. január 22-én tisztázta le a Hymnus, a’ Magyar nép zivataros századaiból című költeményét, mely ma Erkel Ferenc zenéjével országunk himnusza. A napot 1989 óta a Magyar Kultúra Napjaként tartjuk számon. Az eredeti kéziratot, melyen a költő aláírása is szerepel, az Országos Széchényi Könyvtár őrzi.

1826-ban Szemerével elindították az Élet és literatúra című folyóiratot. 1829-ben kezdődött meg politikusi pályafutása, Szatmár megye főispánja aljegyzői feladatokkal bízta meg. Kölcsey megyéjében a szabadelvű reformok fő támogatója lett. 1830. november 17-én a Magyar Tudományos Akadémia igazgatósága a nyelvtudományi osztály vidéki rendes tagjává nevezte ki.

Remek szónok volt, melynek köszönhetően hamar főjegyzővé, 1832 decemberében pedig országgyűlési képviselővé választották. Az 1832-ben kezdődött pozsonyi országgyűlés meghatározó alakja volt, az alsóház feliratait és üzeneteit nagyrészt ő írta, emellett szónoklataival is kitűnt. Leghíresebb beszédét a magyar nyelv védelmében tartotta, de kiállt az erdélyi unió, Partium visszacsatolása és a jobbágyfelszabadítás mellett is. 1834-ben Szatmárban a maradiak a szabadelvűek fölé kerültek és követutasítások révén a küldötteket arra kényszerítették, hogy az örökváltság – a jobbágyfelszabadítás egy formája – ellen szavazzanak. Kölcsey ezt nem volt hajlandó megtenni, 1835 februárjában lemondott tisztségéről és hazautazott. Az országgyűlésen elmondott Búcsú a rendektől című búcsúbeszéde a reformkor egyik leghíresebb szónoklata volt. Kölcsey jelentőségét mutatja, hogy távozása után az országgyűlés egy napra felfüggesztette működését, Kossuth pedig fekete kerettel jelentette meg az Országgyűlési Tudósításokat.

1836. november 12-én alapítótagja lett a Kisfaludy Társaságnak. Utolsó nagy műveként a hűtlenség vádjával perbefogott barátja, Wesselényi Miklós védelmét látta el. A sok munka következtében szervezete legyengült, 1836 végén májgyulladást kapott, ebből a betegségből azonban még sikerült felgyógyulnia.

1838 augusztusában egy utazása során megázott, melynek következtében tüdőgyulladást kapott. Augusztus 23-án Szatmárcsekén hunyt el, itt helyezték örök nyugalomra is. Tiszteletére a Magyar Tudományos Akadémián emlékülést tartottak, melyen báró Eötvös József mondott gyászbeszédet.