Utcanévnapok II Bóna István
Augusztus 20-án, államalapításunk ünnepén az Istvánokat ünnepeljük: Isten éltesse Őket! Dunaújvárosban a Bóna István utca is ezt a nevet viseli, részletes életrajzát alább olvashatják. Utcanévnapok-sorozatunk célja, hogy minél több dunaújvárosi utca névadójának történetét bemutassuk.
Bóna István 1930. február 10-én született Hevesen, itt végezte az elemi iskolát is. 1948-ban érettségizett Jászapátiban. 1952-ben szerezte meg diplomáját az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi karának régészet-muzeológia szakán. Szakdolgozatáért 1953-ban akadémiai különdíjat kapott.
1952-ben a Magyar Nemzeti Múzeumban kezdett dolgozni, majd 1953. augusztus 1-jétől az akkori Sztálinvárosi Állami Múzeum igazgatója lett. Míg a Nemzeti Múzeumban elsősorban a népvándorlás korával foglalkozott, az új városban a vasmű építése során előkerülő bronzkori anyag adott neki számtalan feladatot. Ekkor kezdett a Kárpát-medence bronzkorával is foglalkozni.
1954. szeptember 1-jétől az Eötvös Loránd Tudományegyetem ősrégészeti tanszékén lett aspiráns. 1957. szeptember 1-jén nevezték ki tanársegédnek. 1958 tavaszán bölcsészdoktori címet szerzett, kandidátusi értekezését 1961-ben védte meg. Bár e két tudományos fokozatának témája a bronzkor volt, a népvándorláskor népeit is intenzíven kutatta. A germán népcsoporthoz tartozó gepidák és langobárdok mellett jelentősek a hunokhoz és az avarokhoz kapcsolódó publikációi is. A dunaújvárosi Duna-parton előkerült avar falu feldolgozásával az avar telepkutatás alapjait teremtette meg. A római kor sem maradt ki kutatási területi közül, első feleségével, Vágó Eszterrel közösen dolgozták fel a dunaújvárosi délkeleti temető anyagát. Ezeken kívül foglalkozott a honfoglaláskorral és az Árpád-kori ispánsági központokkal is.
Az évek során kutatásai mellett tudományos pályája töretlenül ívelt felfelé. Az ELTE BTK Ősrégészeti Tanszék, ill. Ős- és Koratörténeti Tanszék egyetemi adjunktusa (1961–1963), egyetemi docense (1964–1975), egyetemi tanára (1975-től) és a Tanszék vezetője (1987–1995). Az ELTE Régészettudományi Intézet igazgatója (1994–1995), az országos posztgraduális régészoktatás vezetője (1995-től). 1985-től az MTA tanácskozási joggal felruházott, 1990-től levelező, 1998-tól rendes tagja. Szakmai munkásságát 1998-ban Széchenyi-díjjal ismerték el.
Városunk történetét is számos publikációval dolgozta fel, a „Dunapentele története a honfoglalástól a 19. század közepéig” című munkája két kiadást is megért.
Bár 1954-ben munkája Budapestre szólította, lakhelye végig Dunaújváros maradt, innen járt oktatni, dolgozni. Munkásságáért számos kitüntetést kapott, köztük többet városunktól. Kuzsinszky Bálint-Emlékérem (1963), Rómer Flóris-Emlékérem (1984), Akadémiai-díj (1987), Széchenyi-díj (1998), Pro Pentele-díj, a Pentele Baráti Kör-díja (2000), Pro Cultura Intercisae (Dunaújváros Önkormányzatának díja, posztumusz, 2002.)
2001. június 4-én, Dunaújvárosban hunyt el, a budapesti Farkasréti temetőben helyezték örök nyugalomra. 2015-től őrzi nevét utca a városunkban. Korábbi elnevezése Ságvári Endre utca volt.
Az életrajzot összeállította Buza Andrea, az Intercisa Múzeum muzeológusa. Köszönjük munkáját.